Tegnap, szerdán - ugyanis elcsúszott a dátumozás az előző bejegyzéskor - volt egy nyelvtudomány órám délelőtt, utána négykor lett volna még egy órám, de úgy döntöttem, nem megyek be. Helyette amint végeztem, elmentem az akadémiára, akkor iratkozott be Attis. Miután végzett, elmentünk kávézni, meg találkoztunk anyuval és elvitt minket Attila új koleszába, ott körbevezettek minket, megkapta a kulcsot is...Még szerencse, hogy nem mentem be délután, mert elmaradt. Helyette a szerelmemmel voltam:) Elkísértem a Keletibe, nagy nehezen elbúcsúztunk...ahogy kiléptem a pályaudvarról eleredtek a könnyeim...nem tudtam kontrollálni és tudom hogy béna picsásan hangzik, de akkoris...tudtam hogy hiányozni fog, de hogy ennyire, meg hogy én ennyire kiboruljak...de már minden oké.
Ma volt egy zongora órám és egy TraPa-m, tegnap este olyan pánikba estem emiatt, plusz lelkifurdalás mert tegnap nem csináltam semmit, hogy ahogy lefeküdtem aludni megint kibuktam, féltem hogy nem fog menni és kudarcot vallok, etc. ... kicsit sok ez az első hét így egyedül. De hősiesen bementem és felvállatam bénaságom. A Zongoratanárnőm egy tünemény, türelmes, vicces, és abszolút optimista. Innen a cím is, azt mondta ne essek pánikba, egyálalán nem vészes a helyzet. Ezután jött a rettegett TraPa...előbb bementem gyakorolni fél órára, ez volt az egy szerencsém...átnéztem a Bolyongást, azt eljátszottam odabent Zongornénak - aki tök kedves volt ám, nem egy emberevő - és végeztem is.
Mivel olyan béna picsa voltam h itthon hagytam a gyakorolni valót, hazaugrottam, majd vissza gyakorolni egy órácskát. Aztán jöttem haza...már csak a holnap van...csak a holnap. Annyira vágyom haza, mint ahogy egy testvérétől elszakított kistigris, akit állatkertbe, vagy inkább cirkuszba vittek. Ott teljesíteni is kell...
Na ennyi egyébként, már csak egyet kell aludni...
